Prológus - Zöld Zóna

*Milyen rendkívüli tisztaság van - mindig meglátszik, ha Abel besegít a munkában. Én valahogy irtózom a takarítástól. És így, négykézláb a földön mérhetetlen hála önt el a beteg bácsi unokája iránt.
És bizony a srác nem túlzott, amikor azt mondta, piros zacskó. Kihalászom a sötétben is világító nejlonból a könyvet, széles mosollyal köszöntöm, és komolyan, még magamhoz is ölelném, ha nem tudnám, hogy valami lusta ribinél volt előzőleg. Nini.. hát ez? A zacskó korántsem üres. Meggyes joghurt figyel benne, talán Abel nekem szánta, vagy a csajé volt, de rendesen megfeledkezett róla. Mindenesetre most már az enyém. Ha natúr lenne vagy vaníliás, akkor le tudnék mondani róla, de hát ez meggyes! Boldogan fogom a markomba hűs dobozt, amikor felnyög az öreg ajtó, és egy pillanatra elhiszem, hogy még mindig rajta függ az a helyes kis ajtócsengő. De nem, azt a tavalyi festés óta nem szerelték vissza.
Felegyenesedem a földről, egyik kezemben a joghurttal, másikban a könyvvel, és kissé zavarodottan bámulok bele a rám szegeződő fekete tekintetbe. Csak egy kiskölyök.*
- Neked is. Keresel valamit? *Némi magabiztosságot magamba szívva könyökölök előre a pulton, és közben tetőtől talpig végignézek a fiúcskán. Még tizenhárom se lehet, olyan csengő a hangja, és a nagy, nyári nyúláson sem esett még át. Hé, nem iskolában kéne lennie?*

-Igen, a... *Belepillant a tenyerébe, nyilván oda kaparta fel a címet. Furcsa. Olyan kis félénken köszönt, most meg szinte látod az arcán a vad kívánságot, ahogy eped a markába rótt címet viselő kötetért!* "Nekronomicon" kéne, ha megvan, és a "Bűbájcsapdák, csecsebecsék" című könyv. *Reménykedve pillant rád, víztiszta ártatlanul. Azért a Nekronomiconról még te is tudod, hogy sötét mágiával foglalkozó kötet, és egy időben nagyon csúnyán be is tiltották. Amióta azonban divatba jött a sötét mágia, a vámpírok, vérfarkasok, szörnyek, démonistenek és egyéb förmedvények imádata, újra nyomtatásba bocsátották az "őrült arab naplója"-ként elhíresült könyvet. Még csak nem is korhatáros, de az már a rendszer hibája. A Kámaszútra sem az.*

*Basszus, ha korhatáros lenne az a könyv, isten bizony, még ki is csapnám a boltból a gyereket! Pedig komolyan, olyan.. najó, nem tudnám kirakni innen, hiszen olyan angyali képe van, és hát.. a Necronomicon csak egy nagy zagyvaság, amivel tök jól be lehet hülyíteni az egyébként is félőrült embereket. De nem korhatáros. És megvan, ez biztos, még rá is kérdeztem hitetlenkedve az öregnél, hogy ezt mégis minek..*
- Az a csecsebecsés nincs meg... *De. Jó ég, milyen lázasan epekedik a könyv után. Vagy csak túl sokat képzelem megint a dolgok mögé, tudom. Biztos, hogy jó ötlet lenne..?
Kilépek a pult mögül (piros zacskós szerzeményeimet persze nem viszem magammal), és hosszú léptekkel az üzlet hátsó részébe suhanok, igyekszem mindezt olyan gyorsan, hogy a fiúnak ne maradjon ideje követni. Még a végén tűzbe jönne a "Vámpírcsókok" és a "Kalandjaim a combok között" sorozatoktól... Nem is kell nagyon pipiskednem, hogy elérjem az ominózus művet, amit már átkeresztelt a furfangos kiadó. Aztán magamban még mindig tépelődve fektetem le a pultra. A tenyeremet rajta pihentetem.*
- Most komolyan, minek neked ez? *Próbálom lazára venni, nehogy úgy érezze a kicsike, hogy vallatom. Ez csak egy könnyed csevegés két fiatal között. Kíváncsi vagyok, az nem bűn.*
- Nem gyerekeknek írták. *Ennyi erővel mondjuk mondhattam volna azt is, hogy soha ne gyújts rá, miközben átnyújtok neki egy szál cigit.*

*Szerencséd van, vagy épp csak a szép reggellel együtt járó grátisz, de a fiúcska marad, ahol volt, a pult előtt állva, mintha legalábbis gyökereket eresztett volna oda. Kötelességtudó, egyenes tartással vár vissza a kért könyvvel együtt - egy centit sem mozdul. Ha kicsit eleresztenéd a fantáziád, még azt is megkockáztathatnád, hogy levegőt sem vesz, sőt, pislogni sem pislog, de ezek már nagyon az éjjeli horrorfilmek képkockáira kívánkozó momentumok, botorság is rájuk gondolni. Ez csak egy gyerek. Gyerek létére viszont rémesen kimért, szinte pipiskedő fontoskodással húz elő egy gyűrött bankót az egyenruha zsebéből, mikor ismét előkerülsz, és úgy simogatja ki, mint egy vérbeli maffiózó a kenőpénzt.*
-Tudom. De eladó, nem? *Magabiztosan a pultra csúsztatja a pénzt, közben pedig ártatlan, sötét Bambi-szemeinek megkapó pillantását vaskampóként a tiedbe akasztja. Hát persze, hogy eladó. Micsoda buta kérdés.* A másik nem is lesz meg?

*Még mindig a könyv fedelén pihen a kezem, de legszívesebben elemelném róla, és meglóbálnám, letörölném a tenyeremről az érintését is. Izzad a tenyerem. Ez csak egy buta, futó gondolat, mintha ez a könyv tényleg bármiféle sötét titkot is rejtene, de ez hülyeség. Azt hiszem, a lelkiismeretem próbál ilyen módon hozzám szólni. Tennem kellene valamit, mondjuk szóval tartani a kölyköt, amíg meg nem jön Abel, talán ő tudna mit kezdeni a helyzettel. És ahogy elnézem a kis vevőt, képes lenne még ki is várni addig. Elképesztő, hogy egy gyerek, az ő korában ilyen türelmes legyen. Sőt, egészen nyugtalanító. A vásárlóim - még a felnőttek is - általában hebegnek-habognak, ha vallaniuk kell az igényeikről, némelyikük a talpán hintázik előre-hátra, mint a gyerekek a játszótéren. De ez a szurokszemű fiú csak nem akar megmoccanni! Egy apró grimaszt, kérlek, egy kis zavarodottságot, pírt az orcákra, egy sunyi oldalpillantást, istenemre mondom, akár egy kövér hisztit is kikerekíthetne nekem, annak is jobban örülnék.
Csak ezt a merevséget hagyná már. De nem. Helyette pénzt vesz elő, kisimítja, fizetni készül. Elétolom a könyvet, és beteszem a pénzt a csilingelős kasszába, majd várom, hogy kikunkorodjon a blokk a gépből.*
- Ez egy bolt, nem könyvtár. Persze, hogy eladó a könyv. *Ez talán indokolatlanul agresszív válasz, de nem érzem azt a hirtelen lecsapó bűnbánatot, ami a meggondolatlan mondatok után szállja meg az embert.*
- Nem valószínű. *Igazság szerint nem kizárt, hogy hátul van, a raktárban; nem néztem utána túl alaposan a dolognak.* De esetleg nézz vissza később.. pár hét múlva. Ezoterikus olvasmányokat ritkán küldenek hozzánk, de hátha.
*És most átestem a ló túlfelére! Nem kellene ilyen segítőkésznek lennem, még tippeket is adok a kis taknyosnak! Persze a stílus változatlan: színleg mosoly és segítség fogadja, gondolatban pedig kiáltozom vele, és jól megrázom, amiért nem az iskolapadban ül, vagy a haverjaival rúgja a bőrt.*
- Más egyéb?

*Nem úgy fest, mint akit megbántottál volna a megjegyzéseddel, sőt. Sötét, macskásan vágott szemei megvillannak a kasszába került pénz láttán, az ajkaira pedig borzasztóan elégedett, boldog mosoly költözik.*
-Hát... kár. Azért köszönöm szépen. Fel kell írni a nevem valahova, ha én akarom megvenni azt a könyvet, vagy...? *Óh, tessék, a tudatlan bárányka csillogtatni kezdi a bizonytalan oldalát, mintha csak teljesítené az óhajodat; közben pedig éhes farkas módjára magához ragadja a friss zsákmányt. A bolt hátsó feléből közben ismerős, tornacipős léptek toppanása hangzik fel, ahogy halkan, felemásan csosszannak, ahogy csak egy ember képes legyilkolni a cipői talpát ezen a bolygón, és Abel nyúlánk alakja bontakozik elő a polcok közül. Láthatóan nem hozza zavarba a kölyök látványa, talán neki át sem fut a fején, hogy még suliban volna a helye.*
-Heló. Kay, valami Zac keres telefonon, azt mondja, sürgős. Meg hogy biztos nem emlékszel rá, de lehánytad a converse-ét valami koncerten a múlt héten... És hogy ne törd a fejed, ha nem rémlik, csak kapkodd magad. Hátul hagytam a kagylót. Óh. *Idő közben odaér a pulthoz, és lazán rákönyökölve alaposan szemügyre veszi az árván hagyott, piros zacskót, a meggyes joghurt rózsaszínlő és pasztellkéklő dobozkáját, valamint a fiúcska karjaiban szorongatott könyvet. A meglepett "Óh." kétség kívül ez utóbbinak szólt.* Na végre. *Hogy mire mondja, rejtély, de ellöki magát a kopott fafelülettől és átserdül a pult kassza felőli oldalára, hogy letépje a frissen kiköpött blokkot és a kölyök felé nyújtsa, ezzel is jelezve, hogy innen átveszi.*

- Nem, nincs ilyen listánk *Vágom rá szinte azonnal, pedig a kérdés még csak fél fordulatot tett a fejemben, voltaképp fel sem fogtam, miről beszél. De nem, ne is számítson rá, hogy legközelebb is kiszolgálom, legfeljebb ha Nils Holgerson történetét óhajtja. Egyébként sem kóser, hogy egy kölyök ennyi pénzzel járkáljon az utcán. És bár az előbb már majdnem úgy viselkedett, mint egy normális gyerek, ez mit sem változtatott a róla kialakított képen. Egyértelműen furcsa.*
*Elszántan állom a pillantását, arra gondoltam, még egyszer rákérdezek a miértekre, ugyanis az előbb kitért a válasz elől, de ekkor mindenféle rejtélyre fittyet hányva Abel csoszog ki az eladótérbe. Remek, te is tudsz ám időzíteni - mondja a tekintetem, de nem valószínű, hogy célját is éri ez a kis csípés.*
- Mmm.. *Az ajkaim összepréselődnek, mielőtt bármi meggondolatlanságot mondanék, és úgy kapom fel a fejem, mintha alfélen markoltak volna. Azt utálom.*
- Ne a... *vevő előtt. Mindegy. Egyébként is, miféle Zac? Tényleg nem emlékszem rá, de még arra sem, hogy hánytam volna a legutóbbi buliban. Mikor is volt az?*
- Mit mondott magáról? *Ezt leginkább csak úgy magamtól kérdezem, mert nem hinném, hogy Mr Zac töviről hegyire elregélt mindent az én Abel barátomnak.* - És honnan a... honnan tudta a bolt számát??
*Szorongva nézek a kisfiúra. Ezt a pechet, fordulj fel, Zac, akárki is vagy! Nem akartam elszalasztani ezt a vevőt, Abelre hagyni meg pláne nem.*
- Hát jó, de... *Nem hiszem, hogy itt kell hagynom a pultot. Abel eszes srác, de néha olyan vaksi tud lenni. És semmi érzéke a gyerekekhez. De nincs mit tenni. Még egy utolsó "figyellek ám" pillantást vetek a furcsa srácra, aztán sértett léptekkel vonulok a telefonhoz. Egy ilyen szép napon ez az ingerültség nem járja.*
- Tessék.

*Lehet, hogy csak fittyet hánytál rá, és nem is volt semmi gyomortartalom az estében. Hányásbűz, sörédes illatok, keserű likőrök és savanyú verejtékszag, kocsmafüst és... oké. Szóval Zac. Abel láthatóan nem veszi annyira emberszámba a gyereket, hogy visszafogja előtte a nyelvét, vagy csak kezd alábbhagyni a lendülete - ki tudja, hogy a kávéját elkortyolta-e már egyáltalán szerencsétlen, vagy a telefon miatt arra sem volt ideje. Egy biztos. A régimódi, fekete készülék kagylója félretéve vár arra, hogy felvedd, Abel barátod pedig tökéletesen vakon biztosítja róla a fiúcskát, hogy igen, természetesen lehet előjegyeztetni könyvet, de csak felnőtteknek, ahhoz pedig sacc per kábé jó fél métert nőnie kell még, időben pedig egy bő öt-hat évbe. Míg téged a polcok ismerős, otthonos zuga fogad magába az antikvárium édeskés szagú félhomályában, a vörös, kopott drapériával elkülönített kis szusszanóban, Abel fesztelen hangja kúszik még a füledbe.*
-Áhh, nem kérdeztem, azt hittem, magánügy, bocs...! *Persze, bocs. Jókor kér bocsánatot, de hát nem tudhatta, hogy előző héten legjobb tudomásod szerint nem jártál koncerten, vagy... várjunk csak, az a borozgatás végül koncertezésbe fulladt volna? De nem emlékszel semmilyen srácra. Mármint egy adott srácra tutira nem, a csukáját meg őszintén: ki az ördög figyelte?
Félelmetes, bizsergető érzés felvenni a kagylót, mintha maga a tárgy is visszafojtott lélegzettel várna rá, hogy az arcodhoz emeld; aztán beleszól az az andalító, csodálatos hang, amilyen szépet hímnemű torkába ültetni halálos bűn.*
-Heló, Kaysa, Zac vagyok. Zackary Moon. Szerintem nem emlékszel rám, de próba szerencse. Nem maradt nálad véletlenül a diákom?

*Csodálatos. Ha Abelre kéne bíznom az életemet, már tutira hulla lennék. Megkajálom a srácot, de meg kell hagyni, semmi érzéke a finom dolgokhoz. Egy finom kis ferdítés, kegyes hazugság a nagyobb jó érdekében... áá, csak úgy durr bele, végigtrappolna a sáros csukájával egy csipkeágyon is. De végső soron azért nem kezeli olyan ügyetlenül a helyzetet, remélem, ebből aztán ért a kis pubi is, és nem próbálkozik többet nálunk.
Hiába próbálom felidézni az estét, egyszerűen összefolyik a nyárral. Olyan szép volt az idei nyár, gyógyultan, majdnem gondtalan, persze, hogy éjjel-nappal élveztem az élet apró örömeit.. és akkor egy ilyen Zac komolyan azt akarja, hogy még emlékezzem is rá? És ha nem is kever össze egy másik ribivel, aki összeokádta a cipőjét (még hogy ilyet tettem volna! Azért ez kissé sértő.. de nem merem letagadni, mi van, ha mégis így volt?), mit akar most? Remélem, nem kell kártérítést fizetnem, vagy valami.. az aztán végleg seggbe rúgná a mai napot.
A hátsó helyiségben minden olyan tompa, a fények, a színek, a hangok, egyedül a szagok intenzívebbek, mint másutt. A telefonkagyló félre, az ódon tárcsa úgy bámul rám, mint egy óriási, tágult pupilla, de szerintem már én is rémeket látok. Az a kisfiú az oka mindennek. A hang, ami átüti ezt a melankólikus csendet, egészen váratlanul ér. Nahát, milyen szépen szól... micsoda arc társulhat egy ilyen torokhoz! Neeem, kizárt, hogy én egy ilyen férfi cipőjét lehánytam volna.. Még ha nagyon részeg is vagyok.. neem.. ezt biztos nem. Mindemellett azért kissé hátborzongató, hogy ő így emlékszik rám. Kaysa..? Nem jellemző, hogy így mutatkozzam be.. én csak.. csak Kay vagyok.*
- Öhm... ne haragudj, tényleg nem igazán emlékszem rád *Fő az őszinteség, mi?* - És szerintem nincs nálam a diákod... már miért lenne? Odaadtad, vagy..?

*A vonal túlfelén röviden hallgat az önmagát Zackary Moonnak nevező fiú. Túl némának tetszik ez a csönd, mintha félretette volna a kagylót, de az érzékeid azt súgják, nagyon is ott van. Sőt. Túlontúl közel van. Hülyeség, tiszta sor, mégis esküdni mernél rá, hogy az ő lélegzete melege borzongatja végig időről-időre a karodon a bőrt - nyugodt, őrült biztonságot sugalló esztelenséggel. De érzed. Amikor megszólal, a hangja végigcirógat az arcodon, és ettől kiráz a hideg.*
- Igen, megkértelek rá, hogy fogd meg nekem egy kicsit, míg visszaviszem a söröket az asztalokhoz. *Folytatja valamelyest tompább hangon, mintha a ténytől, hogy nem emlékszel rá, a vonzereje is megszürkült, elszomorodott volna. Így is gyönyörű lehet. Az egyszerű, fekete telefonkagyló a maga puritánságával egyszerűen nem illik a képbe. Útban van. Halk, bosszús sóhaj kócol a hajad szálai közé, neked pedig bevillan egy kép - ezüstszürke szempár, amint a sarokból figyel. A többi részletet borzasztó nehéz kivenni, túl elmosódott a kép, mintha részeg ködfátylon át bámulnál át az imbolygó téren át a sarokig. Volt ott valami határozottan piros... Semmi más színre nem emlékszel, csak az ezüstszürkére, és az egybemosódó szürkeségből feléd üvöltő vörösre. Két keresztezett, kopott farmeres lábszárra... Piros volt a cipője. Talán. Nem. Piros a cipője. Piros a cipője és az emlékeid tompa függönyén át egyenesen rád bámul kérdőn.* Kay? Ott vagy még?

Hmm... beállt a kínos csend? Egyelőre hagyom, hadd szenvedjen meg velem - én már csak ilyen nehezen kapható vagyok -, és én is hallgatok. De ez így valahogy mégsem olyan kínos, mint mondjuk amikor Abel utálatos anyjával kell beszélgetnem. Ez a mostani csend egészen más. Ki kell nevetnem magam, ha azt mondom, hogy egészen intim. Pedig az. Szörnyen ismerős a srác, Zackary Moon.. Zack Moon. Olyan, mintha régóta ismerném a nevét. Meg a hangját, és ezt a szuszogást is. Mintha sokszor összefutnánk, mintha egy másik idősíkban jó barátok volnánk, vagy talán valami több is..
Úgy érzem, megszólít, bár a telefon még mindig néma, de reflexből hátrafordulok. Nem tudom, mire számítottam, talán hogy ott áll mögöttem a pasas, és úgy bámul rám? Te-le-fo-ná-lunk. Jesszus, milyen furcsa érzés. A testemet kívül-belül meleg járja át - ez a Moon tényleg tud valamit! -, mint egy gyors csókváltás előtti pillanatban. Végigfut a hideg a bőrömön a gondolatra. Vagy Zackary sóhajaira.
Máskor simán lecsapnám a kagylót, ez a hangtalan szuszogás felér egy zaklatással, főleg, hogy Zack valóban egy idegen. De ha nem tetszene a helyzet, már rég megszakítottam volna a vonalat. Őszintén szólva, elég kellemes a hangja. Bár látnám az arcát is. Nem emlékszem rá.. Csak a szemeire, azokra a bámulatos szemeire, és néhány apró részletre. Ez mind semmi.. De a tekintetét tényleg nem lehet elfelejteni. Mintha az emlékeimből nézne keresztül, a jelenen át, egyenesen rám..
- Hmmi, micsoda? Ja, igen, itt vagyok! Csak elgondolkoztam. Dee emlékszem rád, persze - fél igazság - Szóval akkor mi lesz most?

*Nem áll mögötted senki, csak a könyvespolcok szorítják egymásénak sötét fából összeütött vállaikat. Zack hangján hallod, hogy a srác mosolyog.*
- Oké, semmi gáz. Csak azt kérdeztem, hogy megnéznéd-e nekem a táskádban. *Fogalmad sincs, pimasz vagy inkább földöntúlian gyönyörű lehet a mosolya, de az arcodat sütő tekintete minden pislantáskor égeti a retinád. Egyre élénkebben, a többi részlet pedig lassan a homályé lesz. Először csak a kocsma képe oldódik bele a szürke szemekbe, és helyette megjelennek a holdezüsthöz hasonló íriszekben az első fehérarany foltok, sötétebb árnyalatba fordult félkörök árnyékai, kráterek... Kráterek? A látomás tovalebben, és te ott találod magad a hátsó helyiségben, a szusszanóban, kezedben a kagylóval. Halk csengettyűszó úszik a levegőben, épp a füled mellett, mint egy ígéret hallhatatlan szava.
Egyáltalán, mióta ácsorogsz ott? Zack talán eddig is beszélt hozzád, talán csak hallgatott a vonal túlfelén, és valami értelmes válaszra várt tőled, mindenesetre halk, tűnődő hümmentést hallat, mielőtt folytatná.*
- Akkor, gondolom, a vidámpark sem áll. *Rövidke csend, amiben ott remeg a kérdés: vagy igen?*

- Aha, máris.. - kissé kábán kotorászom magam körül, a táskám után kutatva, mire ráeszmélek, hogy a táskámat nem is hoztam magammal a telefonhoz. Legszívesebben csak bambulnék tovább, hallgatva ezt az édes csukladozást a vonal másik végén. Valójában el sem kell képzelnem, hogy nézhet ki Zack, az arca magától épül bele a gondolataimba. Olyan egyszerűen megy, mintha itt állna velem szemben! Ez már nem is puszta emlék, annál sokkal intenzívebb, és minél tovább engedek neki, annál misztikusabb jeleneteket tár elém a puszta tekintete által. Kiránt a könyvtárból, és elnyílt szájjal bámulok a semmibe, egyszersmind a valaha volt leggyönyörűbb látomásba, amit egész biztosan nem az én agyam vetít elém. Az érzékeim összezavarodnak, hallom a szemek színét, kilépett a képzeletből. Megborzongok. Csengő, csengettek. De hát a boltban vagyok. És úgy kapaszkodom a telefonba, mint öregember a botjába. Nekem egészen elment az eszem!
- Vidámpark..? - Értetlenül ismétlem a kérdését. Jelen pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy nem zuhanok a Föld közepébe a cipőm talpán keresztül. - Hát végül is... ezer éve nem voltam vidámparkban. Igent kellene mondanom? - Nem! Határozottan nem. Ez az alak egyszerűen túl... furcsa! Túl furcsa nekem, jobb lenne letenni a telefont, és feladni neki postán a mittudoménmijét.
- A vidámpark jól hangzik.
Látnom kell őt.

*Nem, tényleg nincs nálad a táskád, és különben is. Ennyi erővel hagyhattad a múltkori farmered zsebében, abban a kis szütyőben, amit bulizni vittél magaddal, kicsaphattad otthon a kis asztalra, hogy eszedben legyen, ha elindulsz - bár akkor a drágalátos bátyád tuti agyonszekált volna az idegen srác idegen diákja miatt. Apropó Shane. Elevenen hasít beléd az emlék, mintha épp most dorgálna meg a maga játékos, mégis véresen komoly módján, mutatóujjával keményen a szívedre mutatva: "....csak szólni akartam, hogy este összeülünk a bandával itt, a Zöld Zónában, és mivel van egy óriási hírem, amit akkor szeretnék bejelenteni, örülnék neki, ha te is eljönnél. Hatkor." Az ígéret csengettyűje halkan rezeg a füled mögött, mint egy szitakötő szárnya - képtelen vagy megmondani, valóban hallod-e, és vajon a bolthoz tartozó kis tilinkót hallod, amint a furcsa kölyök lelép a vásárolt könyvvel, vagy csak egy képzelt hangocskát, ami minden furcsaságával együtt félelmetesen ismerős. Este hat, Zöld Zóna. Ígéretet tettél, de:*
- Igazából már igent mondtál este. *Neveti el magát Zackary a vonal túlsó végén, amitől édes libabőrök szaladnak fel a nyakadon.* Örülök. *Ejti könnyed, lelkes mosollyal a hangjában, amiből süt a megkönnyebbültség.* Akkor érted megyek hétre aa... *Na igen. Még Mr. Tökély is elveszhet a tudatlanságban, ettől pedig a telefonbeszélgetés perzselő, réges-régről ismerős intimitása megriad, mint egy megzavart lepke. A kezedben sebesen dobogó szívként lüktet a kagyló, vagy a tenyeredben futó erekben tovazubogó vért érzed pulzálni a bőröd alatt? Mintha a találkának tétje lenne - nyugtalanság fészkelődik a mellkasodba, Zack hangja pedig egy árnyalatnyit mélyül, a szavai pergőbben csengnek.*
- Hm. Legyen inkább öt, és találkozzunk a Vak lány szökőkútjánál. Tudod, hol van, ugye? *Hát persze. Jó közel a Zöld Zónához, kábé két buszmegállónyira, és emlékeid szerint a térről induló metró egyenesen kivisz a vidámparkhoz.*

- Oh, tényleg? Khm... agyam akár a szita. - De tényleg igent mondtam volna? Mégis mikor? Nagyon, nagyon aljasul részeg lehettem, ha még ennyire sem emlékszem. Persze az apróbb részletek hamar kicsusszannak az emlékeim közül, mint a tornacsukára hányás vagy a könnyed ígéretek. Ó, NEM!! Basszus, Shane.. Már elígérkeztem estére, nem mondhatom le őt. Olyan izgatott volt és titokzatos. Furdal a kíváncsiság, meg persze köt a testvéri becsületszó. Nem mintha régen nem szegtük volna szavunkat, de azért mindig kijárt a büntetés is. Bár nem hiszem, hogy Shane hasbavágna, ha nem futnék be a Zónába hatra. Ahh, miért is mondtam igent a Hangnak?!
Mert olyan édesen nevet...
De hát megígértem. Ahogy rám nézett ma reggel.. Most először nem a bátyámat láttam benne, hanem egy önálló, felnőtt férfit. És számít rám, képtelen lennék cserben hagyni. Ugyanakkor.. ááhh! Kínoz a döntésképtelenség.
- ... - épp csak belenyögni tudok ebbe az eleven fülbe, felkiáltottam volna, hogy a hét óra megfelel, de Zack nem alkudozik, hanem hangosan gondolkodik. Nagy kár, pedig már éreztem, ahogy átjár a megoldás nyugalma, e helyett minden egy kicsit rosszabb lett. Zack talán siet valahova? Miért akar ennyire látni engem? Nekem aztán feleolyan csábos hangom sincs, mint neki.
- Ohh... öt óra.. hát az necces lesz. Tudod, hatra már van programom, és nem kockáztatok egy esetleges késést. Fontos dologról van szó. - Darálom le egy szuszra, mielőtt alattomban kicsúszna a számon valami olyasmi, hogy "persze, ismerem azt a szökőkutat, és onnan csak egy ugrásra leszünk Shane-től, szóval veled, barátom, bizony bármikor összefutok!" De az alkudozást én azért megpróbálom. Kellemest a.. beígérttel.
- Mondd csak.. nincs kedved eljönni velem a Zöld Zónába egy italra? Mondjuk a vidámpark előtt.

- Azt hallom. *Vigyorodik el pimaszul a vonal túlfeléről áradó hang, mintha a mocsok részegségeden mulatna, de nem rója fel neked a feledékenységed. Érzed, hogy kezd türelmetlenné válni, és hamarosan a kagylót is leteszi majd. Kár érte, a szavai tényleg varázslatosak, egyszerűen lecsapják a valósághoz kötött kapcsolód és olyan helyekre repítenek, olyan ősrégi gondolatokat és érzelmeket mozgatnak meg benned, melyek vénebbek az általad legvénebbnek ismert kőkörök szikláinál, talán magánál a kontinenseteknél, a világodnál is. Könnyű, lepkefinom lélegzet borzongatja meg a tarkód a nyakadba omló fürtök alatt.*
- Hm. *Hangzik az időnyerő hümmentés, aztán kis csend, míg ismeretlen ismerősöd mérlegeli az ötletet. Végül hallod, hogy nagy levegőt vesz, és kényszeredett vagy őszinte mosollyal a beleegyezésében rábólint.* Szóval leitatsz az óriáskerék előtt. Merész. *Ha nem ismernéd, még el is hinnéd neki, hogy cseppet sem érdekli, kivel és miért van találkozód arra az időpontra, mikorra elígérkeztél neki, de ehhez sajnos túl jól ismered. Óh, persze, vigyorog és büszkén viccelődik, mint akit nem érdekel, aztán haragosan acsarog, mint egy megsértett territóriumú kutya. Na várjunk. Nem is ismered.*
- Oké, nem bánom. *Valami fehér és puha dolog hullik az orrodra, csodaszép és jéghideg parány, azonnal vízzé olvad. Aztán még egy, majd egy kisebb hintésnyi.* Akkor ötkor a szobornál, és onnan Zöld Zóna. *A plafonról hullik rád a hó, a szusszanó sarkaiban pedig lassan növekvő kacsokkal burjánzik elő az árnyék. Csak a hópelyhek világítanak fehérlő csillagokként.* Ne felejtsd el a diákom. *Az egyik árnyékkacs tapogatózva a bokád felé nyújtózik a padlón.*

Eszement furcsa egy érzés jár körbe, mialatt telefonálok. Azért mondom azt, hogy „jár körbe”, mert szabályosan így élem át: mintha sokkal interaktívabb lenne ez a beszélgetés annál, mint amilyennek rendes esetben lennie kéne. Bevonja a legtöbb érzékszervem, talán mindegyiket. Zack, te bűvös… Hallom és látom őt, de esküszöm, olykor még a tapintását is érzem a bőrömön. Egyszer belenevet a kagylóba, és ettől meglibbennek a könnyű hajszálak a fülem körül. Aztán a hátam mögött sejtem őt, s mintha csak futólag hozzámérne, megint átjár a kellemes borzongás. Nem találkoztam még ilyesmivel.
- Ha jól emlékszem, te jobban bírod az italt nálam – felnevetek, de rögtön meg is bánom. Rémesen megjátszottnak hat az ő cirógató kuncogása mellett. Megdörgölöm az orrom hegyét. Azt hittem, csak képzelődöm, mikor hópelyheket látok. – Örülök, hogy… ezt… - Nem vagyok bolond. Ha… havazik. - …megbeszéltük… - Mi folyik itt?! – Ötkor, igen… - Felkapom a tekintetem, mintha csak egy hófelhő után kutatnék a plafon alatt, de a felhő helyett valami nyugtalanítóbbra leszek figyelmes. Nem messze tőlem, a sarkokból előkígyózik az árnyék, mintha valaki megdöntötte volna az egész épületet, és csak közelít és közelít az árnyék, akár egy olcsó horrorfilmben. Köpni-nyelni nem tudok, és erről jut eszembe, hogy még mindig szorítom a telefont, bár a kagylót idő közben lecsúszott a fülemről.
- M-most mennem kell, majd találkozunk – hadarom, és választ se várva lecsapom a telefont. Nem tudok a bűntudatra koncentrálni; azt hiszem, megőrültem. Vagy csak hallucinálok, de az sem sokkal jobb. Sokszor láttam már ilyet a tévében, és talán ésszerű lépés lenne, ha most Abel után kiáltanék. Ha nem lát semmit a falakon, akkor baj van velem, nagy baj. Mégis bennem van a félsz, hogy mi van, ha… áh, túl sok hülyeséget láttam már életemben, nem kéne moziba járnom. Mondták az orvosok, hogy szenvedhetett az agyam olyan nyomtalan károsodást, ami csak később mutatkozik meg. Megsérülhetett az agyam.
- Áááá! – felsikítok, és rögtön ugrom egyet, mert az egyik árnyjelenés felém nyújtózik, mintha a lábam köré akarna csavarodni. Hiába képzelet az egész, megrémiszt, szinte pánikba esem. Kapkodom a levegőt és behúzom a fejemet, elhessegetem a fénylő hóesést, és csukott szemmel rohanok ki a szusszanóból.
- Abel, Abel – csak a nevét hajtogatom, és rohanok hozzá, hogy megvédjen, átöleljen, elűzze az árnyékokat a fejemből.

*Nem vagy bolond. Havazik. A szusszanó polcai közt pedig gyűlni kezd a sötétség, mintha csak körbefolyna az éjszaka, amiben csak a hópihék fénylenek apró csillagokként. A mögötted strázsáló könyvespolc árnya megnyúlik, burjánzó kacsainak a vége öt hosszúkás kis indára szakad, akár egy emberi kéz.*
- Le kell tenned. *Hallod a hangját a vonal túlfeléről, mögüled pedig a túlvilági szisszenéseket, sustorgást, falevelek felkavarodó kis forgószelének száraz percegését, a szél motozását a padló deszkáin, mind hangosabban és hangosabban, aztán lecsapod a telefont.
Minden elhallgat.
Elvágták a zajokat, és te újra ott állsz, hátul, a szusszanó biztonságában. Ha az orrodhoz érsz, vagy a plafonra sandítasz, már nyoma sincs a hónak - ahogy az árny is, ami nemrég még olyan fenyegetőn kapott a bokád irányába, most teljesen normális csíkként lapul ott, ahol a helye van.
A sikoltásod ellenben valódi.*
- Kay? Mi történt? *Abel nyurga, ruganyos alakja robban a látóteredbe olyan lendülettel, mint egy képzett őrkutya. Nem sokon múlik, hogy nekiütközz. Az arca döbbent és értetlen, ugyanakkor rém elszánt. Egy kurta, ügyes mozdulattal megkerül téged, és farkasszemet néz a polcok rengetegével.* - Egér?

Abel egy fürge mozdulattal maga mögé utasít, én pedig sápadtan hagyom, hogy a nagy és erős férfi megóvjon a bajtól. No persze Abel nem az a muszklis díjbirkózófajta, de végtelenül hálás vagyok, amiért számíthatok rá. Még akkor is, ha csak azt hiszi, hogy egy egér rengette meg a világomat.
- Öhm… hát… lehet. Azt hiszem. Mindegy, csak megijedtem valamitől – ideges kis nevetést illesztenék a végére, de csaknem cincogás lesz belőle. Egér legfeljebb itt én vagyok, aki bizony még a saját árnyékától is berezel.
- Nincs gond, bocs, hogy sikítoztam. Tudod, mit? Előremegyek. Jót tesz az üzletnek, ha áll valaki a pult mögött is.
Hülye viccel és hülye vigyorral próbálom elütni a dolgot, s ahogy elhaladok Abel mellett, futólag megérintem a karját. Jó, hogy itt van nekem. És éppen ezért nem kell tudnia, hogy miket látok egymagamban. Ő nem látta és nem érezte ezeket a rémképeket, és ez elég bizonyíték számomra ahhoz, hogy tudjam: igenis baj van a fejemmel. Talán elmegyek a dokimhoz is.
Hál’isten üres az üzlet eladótere, így van módom egy kicsit összegezni az előbbieket. Bár még mindig remegnek az ujjaim, és szándékosan lassan és nagyon mélyen veszem a levegőt, nehogy kiugorjon a szívem a helyéről. Úgy éreztem magam, mint akit lenyomnak a víz alá; minden evilági hang elé egy hatalmas szűrő került, aztán mintha kipukkant volna a buborék, a hangok felerősödtek, de ezek mind máshonnan jöttek. Máshonnan, egy másik… helyről, időből. Ez őrület! Mintha egy erdőben lettem volna, nem a szusszanóban. És egy pillanat alatt véget ért.
Nem emlékszem pontosan, miért hallgatott el a ricsaj, talán mert felordítottam… Nem! Amikor letetettem a telefont… azt hiszem, akkor lett minden újra a régi. Azok a félelmetes árnyékok is visszapattantak a szekrény mögé, és a hópelyhek sem hullottak többé a plafonból.
- Ahhh… - A fejemet a két kezem közé szorítom, és úgy borulok rá a széles pultra. Zsibbad az agyam, ez kész röhej. Soha többé nem akarok ilyesmit átélni, soha! Legszívesebben már most itt hagynám a fenébe a boltot, és kitörnék a napsütésbe… míg nem tör be hozzánk a tél.

*Abel a szemüvegével az orrán és azzal a feszült, mindenre kész testtartásával együtt aztán mindennek mondható, csak nagy és erős férfiembernek nem; bár tény, ami tény, kész megóvni a bajtól, bármi legyen is az. Egy egérrel azért még csak el tud bánni, nem?*
- Jó, addig én megnézem. *Feleli egy határozott biccentéssel, amiből tudod, hogy ebben bizony nem ismer tréfát. Igaz, nem ragad seprűt vagy nyom pléhvödröt a fejébe, a maga komolykodó módján mégis csak utánajár a dolognak. Aztán ki tudja? Talán még értelmes magyarázatot is talál mindarra, amit láttál. Egy elhagyott zacskó, kigyulladt fű, vagy valami... Akármi!
A karja megfeszült, ahogy hozzáértél, mintha meglepted volna ezzel a gesztussal, de aztán csak utánad fordítja a fejét - az arcán fáradt, de biztató mosollyal. Persze, ő itt van. Annak az egérnek meg annyi!
A pult mögött áldott béke fogad. A kisfiú valóban elment, és vitte magával azt a borzalmas auráját is, meg a nyílt, neki nincs semmi rejtegetnivalója típusú tekintetét. Magad maradsz a gondolataiddal, felkavarodott érzékeiddel, és a bolt hátuljában motozó Abel fojtott szitkozódásával.
A délelőtt további része mondhatni eseménytelenül zajlik. Vevők jönnek és vevők mennek, Abel pedig, ahogy az várható volt, semmit nem talál a szusszanóban, ami értelmes magyarázatot adhatna arra, mitől sikoltottál fel. Látszólag bántja is a dolog, de nem tud ellene tenni.
A kirakatüvegen túl arany ragyogásban fürdik a világ. Ez teszi igazán széppé ezeket a délutánokat; az ember szabályosan örül neki, hogy él. Kár lenne még, sőt, korai is, hogy beköszöntsön a Tél.
- Kay? *Hallod Abel hangját, miközben ki tudja, mennyi ideje meredsz kifelé a plakátokkal tapétázott üveg még áttetsző foltjainak egyikén.* Miért nem mész haza? Felmosok én, aztán még úgyis be kell ugranom a kórházba.
*Van még némi időd zárásig, és jóformán a szabadságot ajánlja fel neked azzal, hogy szabadon ereszt egy utolsó körre, mielőtt érzéseid szerint olyas valami történik majd, ami gyökerestől változtatja meg a világodat.*

A monoton robot jó ellenszere a gondolatoknak. Egy ideig még az eseményeken kattogott ugyan az agyam, képzeletben újra és újra végigjátszottam a hátul történteket, de egyszer sem jutottam értelmes magyarázathoz. Így hát belenyugodtam, s a továbbiakban maximum egy-egy hálás pillantással adóztam Abelnek a kedvességéért.
A nap második fele egyébként csodálatos eseménytelenséggel telt, mondhatni, minden a szokásos volt. Néhány vevő, nem nagy bevétel, számlázás, blabla. És mégis, hiába zártam ki az agyamból a kellemetlen emlékeket, valami nem hagy nyugodni. Látszólag rendben vagyok, mint a kinti időjárás, mégis olyan feszültség nehezedik rám percről percre, ami szinte megfullaszt. Eszembe jutott az is, hogy talán az öreg Dennings miatt van ez így, de hazudnék magamnak, ha az egészet rá akarnám kenni. Átkozott női intuíciók.
- Igen? – a saját meglepett hangomra eszmélek, és mint egy rajtakapott kisiskolás, kipirultan vágom magam vigyázzba Abel előtt. – Ó… Hát én… Biztos megleszel egyedül? – nem, nem ezt akartam kérdezni! Fel kellett volna ajánlanom, hogy majd én elrendezek itt mindent, ő menjen csak egyenesen a nagypapájához. Ugyanakkor képtelen lennék most egyedül maradni az üzletben. – Figyelj, cserébe holnap elviszem egyedül az üzletet, oké? Megbántasz, ha erre az ajánlatra nemet mondasz.
Vicceskedő fenyegetés, de egészen komolyan gondolom, ezt biztos tudja ő is. Nem bírom, ha gyötör a lelkiismeret, így pedig mindenki jól jár. Holnapra minden rendbe jön, Alfreddel az élen.
- Jaj, Abel – sóhajtok fel kissé gondterhelten, és mindenféle körítés nélkül megölelem a fiút. Bárcsak többet tehetnék érte. – Kösz mindent. Akkor holnap jövök!
Némileg bűntudatosan, de a szabadság gondolatától felvillanyozottan nyomom ki a csengettyűs ajtót, és zacskóstul, táskástul a bringámig futok. Elképesztően jól esik a friss levegő és a gyöngyöző napfény, habár a feszültségbuborékot a mellkasomból még ez sem szúrja ki. Nem érdekel, csak legyen már vége a napnak. Fenében, hiszen az még rémesen messze van. Azt hiszem, a találkozók előtt hazatekerek lepakolni. Egy erős tea majd helyreráz.

*Abel lazán helyesel, hogy persze-persze, egy felmosóronggyal csak elbánik, ugyan, mi baja eshetne?*
- Menj csak. *Veregeti meg a vállad testvériesen, majd egy kicsit meg is szorítja, hogy érezd az atyai támogatást. Atyai. Nem illik hozzá a szerep, mégis olyan természetesen viseli, mintha a vérében volna. A pillanatot meglepő csend, dohos, régi könyvek édeskés szaga lengi körül, biztonságos és otthonos, mint maga az üzlet.*
- Jajj, hagyd már! *Visszakozik bőszen, miközben kitárja a karjait, és magához fog. Ha meg is lepődött, nem mutatja, ez is csak úgy jön.* Holnap reggel akkor benézek a kórházba, úgysem tudnék hétnél tovább aludni.
*Hahh! Na persze. Te vagy a megmondhatója, hogy Abel igenis képes egy egész napot is végigaludni, ha náthás. Hajtogatja, hogy nem megy, nem megy, mert be van dugulva az orra, mert fáj a torka, mert fázik, mert melege van, mert, mert, mert... aztán belediktál az örege egy kanna hagymateát, egy citromot, egy lázcsillapítót, meg egy bögre langyos tejet, és kész a csoda. Csoda, hogy nem a hasa indul be, hanem alszik. És ha Abel alszik, másnap mindig lehetetlen történetekkel szórakoztat, mert élénken álmodik.
De most aggódik, a stressz pedig pocsék altatószer - ellenben kiváló doppingolásra.*
- Aztán találkozunk.
*Elereszt, te pedig mehetsz.*
*Az utcai napfény csalóka. Vidámságot ígér, hazudik. A gyomrodban és a fejedben fészkelő görcs sokkal valóságosabbnak tűnik, mintha figyelmeztetni akarna a szervezeted: résen kell lenned!
"....csak szólni akartam, hogy este összeülünk a bandával itt, a Zöld Zónában, és mivel van egy óriási hírem, amit akkor szeretnék bejelenteni, örülnék neki, ha te is eljönnél. Hatkor."
„Igazából már igent mondtál este. Örülök."

"Mondd csak.. nincs kedved eljönni velem a Zöld Zónába egy italra? Mondjuk a vidámpark előtt."
"Oké, nem bánom. ... Ne felejtsd el a diákom."
"Le kell tenned."
Hazafelé valahogy mindig gyorsabb. Mintha hoppanáltál volna, a gondolataidba merülve se perc alatt az otthonod előtt találod magad. Tea. A tea mindig jó ötlet.
A ház békés és csendes, tehát Shane-mentes. Csak a szobanövényeid nyújtóznak némán az ablaküveg felé, és a mosogatóba ejtett tányérokon csillog a víz. Tehát elmosogatott.
A forralóban még van víz a számodra is.*

A pokolba már, valószínűleg ez a legutolsó ilyen ragyogó nap, most már csak a korai sötétség, zimankós, lábujjfagyasztó cidri jön, és képes leszek pont ma lebetegedni. Érzem, hogy valami nem stimmel. De ezt sajnos nem lehet holmi betegség előszelére fogni. Márpedig akkor érzem így magam. Üvegtűt szúrtak az agyamba, a gyomromat pedig mindenestül felemésztette a saját sava. Na valahogy így jellemezném a bennem lejátszódó folyamatokat. És a tetejébe be kell vallanom magamnak: pontosan tudom, hogyan jutottam idáig. Vagyis inkább, hogy miért. Azok a hülye látomások… Féltem, hogy ez bekövetkezik egyszer. Hogy majd mindenfélét hallucinálok, és megint kifordul a világom a sarkaiból, mint a balesetem idején. Talán összefüggene a kettő? De miért pont most? Amikor már egészen felépültem, sőt, kijelenthetem, hogy egészséges vagyok! Miért most borulna el az agyam?!
Behajtok az Oak Avenue-n a 9-es számú kockaház felhajtójára, és nekitámasztom a bringát a falnak. Estére persze be szoktam tolni az előszobába, biztos, ami biztos, bár tudom, hogy ez egy hihetetlenül unalmas környék, itt maximum a szarkák lopnak, de most ezt hagyom. Nemsokára úgyis indulnom kell a találkozóimra. Az egyetlen dolog, amit nem szorítottak ki a gondolataim közül azok a rémes csápok. Zöld Zóna, hat óra. Vidámpark… Vidámpark. Vidám. Az a telefonbeszélgetés… nem volt annyira vidám.
- Hahó! – hangpróba, egy-kettő – Hé, Shane! – nincs itthon. Ezt már akkor sejtettem, mikor beléptem a házba. Áldott csönd (és rend!) fogad, ez csak annyit jelenthet, hogy üres a kéró.
- Szervusztok – köszönök halkan a növényeimnek, de azok nem köszönnek vissza. Pedig szemmel láthatóan jó napjuk volt. Látom, hogy lötyög egy bögrére való víz a forralóban, úgyhogy csak felpöccintem a gombját, közben lelkiismeretesen meglocsolom a konyhai és előszobai növényeimet. A többit majd este, most nincs kedvem végigmászni az egész házat locsolókannástul.
- Ó, drága, tetszik ez a napfény, mi? Hidd el, nagyon sokára lesz legközelebb ilyen – gügyögöm az egyik kedvencemnek, a nemes borostyánnak, amelyiket végigfuttattam a konyhapolc alján. A borostyán változatlanul némán hallgat, de ezt szeretem bennük a legjobban. És egészen biztos, hogy ők is szeretik, ha beszélek hozzájuk. A vízmelegítő kattan egyet, jelezve, hogy elkészült feladatával. Szinte oda se figyelek, mialatt elemelem a bögrémet a szárítóból, és vizet csorgatok a karamellás filterre. Fejben egészen máshol járok, pedig azzal a szándékkal jöttem haza, hogy egy kicsit elfelejtek mindent, ami furcsa. Ez még legalább egy hétig úgyse fog menni. Megtörten kukkantok a hűtőbe, hátha találok valamit, ami feldob, mondjuk egy doboz pudingot, de hiába. Márpedig volt puding. Shane biztos azért mosogatott el, mert tudta, hogy zabos leszek, ha megeszi a nasimat. Francba. Akkor nem marad más, mint a gazdaveszett meggyes joghurt. Pedig kifejezetten az egészségtelen kajára vágytam.
Laza fél óra lődörgés után aztán kezdek indulásba kapcsolni. Persze majdnem sikerült elfelejtenem, hogy mi a legfontosabb, amit most magamhoz kell vennem: a diákigazolvány. Micsoda hülyeség, miért nem hordja mindenki ott, ahol tuti nem vész el, például egy tokban, a gatyazseb mélyén? Nyilvánvaló, hogy ez nem véletlen. Zachary be akarta biztosítani magát, meg a buli utáni randevút. Hm… Már rég volt, amikor elcsodálkoztam azon, hogy egy fiú észrevesz engem, és különféle trükkökkel és ürügyekkel keresi az alkalmat, hogy beszélhessen velem. A borzalmas gimis évek alatt nem sok ilyen volt, de már én sem az a senki vagyok, mint akkor. És mégis meglepett, hogy ez a csodás fickó (bár az arca még mindig nincs előttem, a hangja alapján 10-ből 10-es lehet) engem szúrt ki a buliban. De lássuk, ki is ő valójában.
Kiforgatom a partira magammal vitt táskám bélését, de sehol sincs a diák. Nem találom. Kamu volt az egész? Ó, nadrág! A szennyeskosarat is feltúrom a legszűkebb gatyám után, hátha a farzsebében meglelem, amit keresek. Semmi. Hátha a cipőmbe hullott, ami nagy marhaság, de kísértenek a különös helyzetek. Vagy talán ledobtam valahol itthon? Megnézem az ágyam körül, alatta, az éjjeliszekrényemen, az íróasztalomon (kész feketelyuk, amilyen szeméthalmot tárolok rajta), az előszobában mindenütt, hátha. Kínos lenne üres kézzel beállítani Zachary elé.
Most már aztán tényleg mennem kell, ha nem akarok késve odaérni. Visszabújok a kardigánomba, rádobok egy lila sálat (de csakis olyat, ami színben passzol a harisnyámhoz) meg az őszi kiskabátomat (holnapra már biztos egy melegebb darabot kell vennem), és startolok. Minden megvan? Kulcs, igazolványok, telefon, egy szelet életmentő csoki, ami mindig van nálam, ja és pénz. A Zöld Zóna nem épp a legolcsóbb mulatóhely, márpedig Shane „óriási híreket” ígért, tehát koccintanunk kell rá.
Zárom a bejárati ajtót, és az el-nem-lopott-bringára pattanok, hogy minél hamarabb a vidámpark elé érjek.

*Az otthonod előtt strázsáló, öreg fa egyik ágán koromfekete tollazatú, megtermett madár ücsörög. Megigazgatja a tollait, csattint egyet a csőrével, aztán lendületet vesz és elrugaszkodik a helyéről. Károgása egybevegyül a szemközti ház fölött köröző társáéval. Valóban közeleg a tél, a madarak a város magjának melegébe gyűlnek a hamarosan megkeményedő földekről.
Shane-nek se híre, se hamva, bár azért ha figyelmesen körülnézel, a lakás immár magán viseli kedves bátyád nyomait. Az egyik konyhaszék kihúzva, félrefordítva áll az asztal mellett, a kanapédon két párna közt egy emberhátnyi benyomat fúrt rést, a fürdőben most már egy ismeretlen, seprűsre koptatott fogkefe is kifigyel a pohárból, és mellesleg - ami a legfeltűnőbb - be van rendezve a vendégszoba. Az egyetlen helyiség a lakásban, ahol tökéletes káosz uralkodik, központjában az ágyra hajított, kibelezett sporttáskával. Ismerősek ezek a cuccok, még ha nem is éltetek együtt jó ideje. Üvölt a pólókról, a cd-kről, a félig kigurított poszterekről, könyvekről és a szakadt térdű farmerről, hogy Shane még mindig a jó öreg Shane a jó öreg bogaraival. Ugyanazzal a kedves pofátlansággal vette birtokba a ház egy szeletét, mint amivel beállított hozzád reggel. Az asztalán hatalmas mappák, szétterített papírok, alatta egy pár piszkos zokni.
Minden a régi.
A növényeid hálásan fogadják a vizet, a maguk néma módján örülnek is neki, biztosra veszed. Élénken zöldellő, életerős levelekkel és hajtásokkal örvendeztetnek meg a gondoskodásodért, amitől az otthonod néha jobban hasonlít egy szerényebb erdei szentélyre, mint városi lakásra.
A borostyán viszont "feszesebbnek" tűnik, mint általában. Vagy félősebbnek. Növény létére ezúttal mintha feszültebben tartaná a leveleit, emeltebben, még a barna szőrökhöz hasonló léggyökerei is izgatottan meredeznek a szárán.
Ahogy kattan a vízforraló gombja, és a teád felé fordulsz, a periférián mintha a polchoz közelebb húzódtak volna a levelei. Aprócska változás, ha visszapillantanál, képtelen lennél megmondani, mi mozdult. Talán csak kint fújt meg néhány levelet a szél, és a bólogató ágak foltjai táncoltak végig a konyhád falán.
A lődörgéssel szépen elmegy az idő, és ami még fontosabb, a mindennapi szöszölések kiválóan kisepernek a fejedből minden nyomasztó gondolatot. Süt a nap, békésen melengeti a padlót, amire lépsz, élénk színekbe öltözteti a polcaidat - óaranyba. Alkonyodik. Ideje készülődni, ha ötre oda akarsz érni a találkádra.
Ó, igen, a diák! Az fontos. De hova tetted? Egyáltalán ő adta oda neked? Tényleg? Annyira ködös ez az egész emlék a fejedben, olyan gyökértelen, mintha nem is a sajátod lenne, hanem csak valami hallomásból ismert történet. Milyen buli? Milyen srác? Milyen diák? Milyen ígéret? Ugyanakkor hízelgő a gondolat, hogy éppen téged szúrt ki abban a tömegben, sőt, még sörözni is meghívott - talán volt ott más is, nem csak a cipőjét hánytad le. Elvégre ki tudna ellenállni annak a borzongatóan gyönyörű szempárnak? A puszta gondolat is eszedbe juttatja az ezüstös holdpárt, az ajkai szegletében azt a titokzatos, szenvtelen félmosolyt... Görcsbe áll a gyomrod.
Ezer, hogy a diákon másképp néz ki! A diákján mindenki nevetségesen emberi - mint természetes fényben, józanul megnézve.
Azonban hiába keresed a táskádban, nincs ott. Akárcsak a szennyesedben. Kiforgathatod a farmered legutolsó zsebét is, diákigazolványnak se híre, se hamva. Nincs a cipődben, nincs az ágyad alatt, sem az éjjeliszekrényen, amikor viszont az íróasztalod felé fordulsz, azonnal meglátod. Ott figyel a sarkán, egyszerű, fehér tokban - átlagosabb nem is lehetne. De miért tetted oda? Láthatóan elől van hagyva, semmit nem dobáltál rá, mégis idegennek tűnik a szobádban. Az ablakon túl lassacskán valóban leköszön a nap.
„A nevem Zackary Moon. K-val. Nem sokan írják így rajtam kívül. A fotó? Áh, elég régi, ne is törődj vele. Akkor még hosszú volt a hajam. Gyakorlatilag csak bevágódtam egy fotóautomata elé a metróban és annyi, tudod, hogy van ez. Nem lett valami jó. Hm? Ja igen, az állatorvosira járok, reményeim szerint jövőre végzek. Meghívhatlak egy sörre?"
Decemberi születésű. Ami pedig a képet illeti, valóban egészen emberi rajta. Átlagos. Talán észre sem vennéd, ha elsétálna melletted. Nem mosolyog rajta, inkább úgy mered a masinába, mint akit bosszant az a megfontolt tempó, amivel a kép készül.
* * *
Hamarosan felgyulladnak az első utcai lámpák, hunyorgó fényük sárgás színbe vonja az utcát. Az égen gyülekezni kezdenek a felhők, és érezhetően lehűl az idő. Novemberben vidámpark... Este. Oda fogtok fagyni az óriáskerékre. Egyáltalán, nyitva van még ilyenkor?...
A közeli templom míves toronyórája pont elüti az ötöt, mikor a szoborhoz érsz. Kis tér, körös-körül padok, és szökőkutak, amikben most egy csepp víz nem sok, annyi sincs. A fagyokra való tekintettel már víztelenítették mindet.
Kóbor párok sétálnak erre-arra, a lányok kezében gőzölgő forró csokoládés papírpoharak, egy-egy zacskó szelídgesztenye, amit a metrólejáró mellett ácsorgó, ezer kendőbe bugyolált néni forgat a tüzes fémlapon. Ahhoz képest, hogy milyen jó helyen van ez a tér, nem túl nagy ma a forgalom.
A hajlott nyakú, kovácsoltvas lámpák nyakán már ott ragyognak a giccses karácsonyi díszek - csillagok és hópelyhek izzókból csavart formái. Leheletpamacsok szöknek a fényektől eltakart, komor szürke ég felé.
A tér közepén álló szobor egy fiatal lányt formál, több helyütt megkopott már a fém, amiből öntötték. Egyszerű, pánt nélküli ruhát visel, aminek a szoknyáját két-két ujjával felcsippentve, mint holmi szárnyat, vagy vitorlát, legyezőbe tárja a szélnek. Lábujjhegyen áll a talapzatán, egyenes háttal, nyújtott nyakkal, bátran beledőlve az éjszakába, mintha sziklameredélyről vetné magát a hideg habok közé. A szemei elé kötött rongydarab vége együtt lobog a hajával és a háta mögött hagyott félelmekkel. Mosolyog.
Számtalan legenda szól a lányról, egyesek szerint a város szülötte volt, mások úgy vélik, csak egy ügyesen elkapott, fémbe öntött érzés. Akár így, akár úgy, az emberek szerencsét remélnek attól, ha hozzáérhetnek.
Emberek jönnek és emberek mennek, Zackary egyelőre sehol.*

Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon minden évben, mikor beköszönt a tél, ugyanez a különös hangulat járja át a megszokott kis világomat? Ha igen, akkor a nyár tökéletesen feledteti velem az emléket, hogy ősz végén ismét rácsodálkozzam a változásokra. Amikor megszaporodnak a környéken a varjak, és a napsütötte órákkal együtt fogy az emberekből a türelem és a kedvesség. És minden egyre fakóbb lesz, néha a házam is kihűl, hiába melegítem a szobákat. A falakból árad a tél, pedig hol van még a kemény január! Talán idén könnyebb lesz átvészelni mindezt, hogy Shane is velem marad, ő majd színt visz a ridegségbe. Oké, már most megőrjít a rendetlenségével – tudom, nem vagyok különb nála, de az én házam az én váram –, még pár nap, és a szagok is tanúskodnak majd róla, hogy lakótársam van. Nem beszélve az idegen nőkről, akikkel kénytelen leszek megismerkedni. Shane halacskái. De mégis hálás vagyok, hogy nem kell egyedül szembenéznem a téllel. Pláne, hogy kezdek becsavarodni. Tekergő árnyak kapkodnak a bokám után, a plafonról hull a hó, még otthon is körülvesz valami furcsa légkör; néha úgy érzem, figyelnek. De ez nevetséges, elhessegetem a nyomasztó gondolatokat magamtól. Tisztítsd ki a fejed, erre a legalkalmasabb az utakon suhanni bringával. Csak erre figyelek: ahogy surrognak a kerekek az aszfalton, minden fordulatban halkan kattan a pedál, a levegő egyenletesen zúg a fülemben, kissé a vérkeringésem hangja is belevegyül, mint amikor egy öblös kagylóból hallgatod a tenger morajlását. Az persze nem a tenger hangja, de attól még megnyugtató. Tökéletesen éber vagyok, nem tekerek túl közel az autókhoz, mégsem kalandoznak el többet a gondolataim.
Fék. Korán van, de a teret már az utcai fények világítják be. A kirakatok is villódznak, figyelmeztetve minden arra járót, hogy nyakunkon a karácsony. A közelben gesztenyét sütögetnek, csokoládé és forralt bor fűszeres-narancsos illata csapja meg az orromat. Nem kihalt a tér, mégis arra számítottam, hogy ennél többen lesznek vevők egy hangulatos esti sétára a vidámpark közelében. A toronyóra szerint pontos voltam. Innen látni az óriáskerék lusta ívét, és szinte minden fontos tájékozódási pontot. Képeslapra illő látvány, de úgy érzem, semmi keresnivalóm nincs itt. Legszívesebben a fejemre húznám a takarómat, összegömbölyödnék alatta, és elaludnék a késő délutáni tévéműsorok almás duruzsolására. Vagy Shane mellé telepednék, szorosan a közelébe, és melegen megszorítanám a vállát, amikor közli velem, hogy talált egy lányt, akit elvesz feleségül. Hogy soha nem kell már kölcsön kérnie, mert olyan állást kapott, amiről mindig is álmodott. Vagy vett nekem egy új, menő kávéfőzőt.
A bringámat egy póznához csatolom, és nekidőlök a nyeregnek, míg kitapogatom a táskámból az igazolványt. Nem az enyémet, hanem Zackaryét. Lássuk még egyszer, most alaposabban szemügyre veszem. Azt hittem, a gyomrom megint szaltót vet, ahogy Zackary Moon arcát vizslatom, de nem történik ilyesmi. Nem ráz meg különösebben a látványa. A tekintete egészen semmitmondó, pont olyan, mint amilyen tekintet egy igazolványképre illik. Nincs sziporkázás, nincsenek titkok, csak egy fiú, akinek közeleg a születésnapja, és aki állatokkal dolgozik majd a közeljövőben. Szórakozottan forgatom a kártyakupacot a kezemben, és azon kapom magam, hogy próbálom visszaidézni a hangját meg azt a furcsa borzongást, ami magával ragadott, ahogy telefonon beszélgettünk. Mintha két külön emberről lenne szó.
Minél hosszabb ideig várakozom a téren, annál idegesebb leszek, ráadásul a hideg is beszökdösött azóta a szövetkabátom alá, és mintha a réseket keresné a sálam bugyrai között, úgy kúszik egyre közelebb a nyakamhoz. Utálom, ha fázik a nyakam. Az orrom hegye biztos piros már, mint a lábujjaim, amiket rég nem érzek a zsibbadtságtól. Sajnálom, hogy nincs nálam egy rendes kesztyű. Erről eszembe jut valami. Elgémberedett ujjaimmal összekaparok félfontnyi aprót a táskám zsebeiből, aztán odasietek az út menti kifőzdéhez, ahol – a kifüggesztett tábla szerint – csak ma este kedvezményes áron kapható a forralt bor. Kérek egy pohárral, és elégedetten ballagok vissza az őrhelyemre. Ez majd jól átmelegít. Valami álom a forró papírpoharat fogni, és kabáton át meg tudnám mutatni, merre csorog a torkom zsilipjén túl az édes bor. Jól van, Zack, vettem neked még plusz tíz percet. De ha nem akarod, hogy a vak lány szobrához hasonlóan én is a térre fagyjak…
Mélázva nézem egy darabig a szobrot. Ő persze nem fagyott meg, de biztos vagyok benne, hogy a bőre fagyosabb, mint a jégcsap. Nyáron pedig olyan forró, mintha parázzsal kenegették volna be. De őt nem érdekli, ha az évszakok viszontagságai gyötrik, vagy galambrajok ütnek tanyát a testén; csak áll a szélben, vakon, de rendületlenül, mint akinek nincsen mit veszítenie. És épp ebben áll a hatalma. Hatalma van önmaga felett, kivívta a szabadságát. Vagy eltökélte már, hogy véget vet mindennek és leveti magát a képzeletbeli sziklaoromról, ahol egyensúlyozik. Kívánom, hogy ne tegyen ilyesmit, pedig nem is ismerem a története körülményeit. Megérintem hideg bokáját, ahol sokkal fényesebb, mint bárhol a testén – az emberek szerencsét remélnek attól, ha megérinthetik a vak lányt, ezért a lábán a patinázás szabálytalanul terjedő foltban egyre tükörszerűbb. Én ugyan nem remélek semmit se, talán csak hogy nem kell tovább tétlenül várakoznom a téren, mindenesetre hátha szerencsét hoz.