Prológus - Zöld Zóna

*Tíz perc. Szép is volna, ha az ember ilyen könnyedén vásárolhatna időt, mint te forralt bort! Ketyeg az óra, fogy a fél fontnyi perc, ám mielőtt még felhajthatnád a fűszeres ital utolsó, langyosra hűlt kortyát, egy alak válik ki a tér szemközti oldalán sétálgató emberek csoportjából. Egyenesen feléd indul, messziről int, látod a sápadt ujjakat, amik szinte világítanak az éjszakai háttér előtt. Még nem tudod kivenni az arcát, mégis vegyes érzelmeket kelt benned - egyfelől rettenetesen ismerős. A járása, az a mozdulat, ahogy hanyagul a fekete bőrdzseki zsebébe süllyeszti a kezét, a félig leszegett, figyelmesen félrebiccentett fej, mintha folyamatosan a környezetét fürkészné. Még nem tudod, miféle emlékeket köss hozzá, és ez zavaró. Barát, ellenség, egyáltalán mikor lehetett?
Az emberek ösztönösen vagy véletlenül, de szélesen kitérnek az útjából. Az az idősebb hölgy - a lila kabátban - egyszerűen megtorpan, mintha elfelejtett volna valamit, majd töpörödött, fehér kis westijének unszolására sarkon fordul és visszaballag arra, amerről érkezett. Egy fiatalokból álló banda alaposan végigméri ugyan, valamit még viccelődnek is a felharsanó nevetésből ítélve, az élen járó fiú mégis közelebb vonja magához a barátnőjét és távolabb vezeti az útból.

Zack végül eléd lép és rád mosolyog. Fájdalmasan hétköznapinak tűnik a hunyorgó lámpafényben, mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy tudnod kéne, kivel állsz szemben.*
- Szia! Sokat vártál? *Kérdi barátságosan, a zavar legapróbb jele nélkül, mintha csak ősrégi cimborát üdvözölne benned.* Remélem, hogy nem. *A hangja kicsit reszel, pedig vastag, ezüstszürke sálat csavart a nyaka köré. Ez sem egészen olyan, mint a telefonban volt, viszont egy valami stimmel: a hó.
Fogalmad sincs, mikor hűlt le ennyire a levegő, de novemberhez képest farkasordító hideg van. Látszik a lélegzetetek. Sűrű, mocskos fellegek gyülekeznek az égen, a karácsonyi giccsvilágítás ellenére is árnyékba borul a város.
A fiú enyhén félrebiccentett fejjel mér végig, mintha tűnődne valamin, aztán elővonja a kezeit a zsebeiből, a tenyereibe lehel, és sietve összedörzsöli őket. Erős kezei vannak, nem kérdés, hogy minden nehézség nélkül képes lenne lefogni egy megtermett dobermannt.*
- Huh. Na ne ácsorogjunk, mert idefagysz. Fájdalomdíjként meghívhatlak még egy körre? *Jelentőségteljes pillantást vet a poharadra, és elindul a stand felé.
A járását is ismered. Ruganyos és könnyed, valami megfoghatatlan magabiztosságról árulkodik. Úgy vonul a kövezett téren, mintha minden lépése kegy lenne a lerakott kockák felé. A lezser, koptatott farmer oldalán ütemesen összecsördül két sornyi lánc. Az egyetlen szín, amit visel, a piros Converse.*
- Egyébként megtaláltad?

Fáj a derekam azon a ponton, ahol a biciklim nyergének támasztom. Soha életemben nem vártam még ennyit fiúra – bár meg kell vallani, a balesetem előtt nem tolongtak a kérők, hogy akármelyikre is várakozhassak félórákat, órákat, napokat –, és meggyőződésem, hogy egyáltalán nem éri meg. Időnként elő-előveszem újra Zack igazolványát, mintha bármi esélyt látnék arra, hogy a zsebemben megváltozott a képe, de nem. Az unalmas, színtelen pofa tekint vissza rám mindannyiszor, és róla az a határozott benyomásom, hogy nem éri meg a várakozást. Ugyanakkor ott van az a fuvolázó kis gondolat, jobban mondva csak egy sejtelem, amit maga után hagyott a srác a buliról. És a hidegrázós kacaj a telefonból… Hiába ordítja a büszkeségem, hogy most azonnal húzzak innen a fenébe, és hagyjam az egész vidámparkos-igazolványos cécót, le van sajnálva, valami mégis maradásra késztet. És az nem a földhöz fagyott vászoncsizmám talpa.
Az érzékeim úgy csilingelnek, mint az ajtóit záró villamos, amikor Zackary Moon végre befut. Hamar lehajtom a forralt bor maradékát, míg fél szemmel a közeledő srác alakját elemzem. Nem tévesztem össze mással, ez olyan biztos, mint a járdasziget, amin állok. A gyomrom környékéről érzem a csiklandozást, ami nyilván csak a fűszeres borocska hatása, a szegfűszeg meg a narancs… a szerecsendió… meg a… Zackary Moon. Milyen furcsa szerzet vagy te!
Egy emberfelleg mögül lép elő, vagy még inkább keresztülsüt rajtuk, mintha ezzel a kis felvezető csoporttal együtt érkezett volna, csak hogy drámaibbá tegye a jöttét. Egyszerre ámulok és borzongok, és viszketni kezd tőle az orrom hegye. Bosszús leszek. Olyannyira kettős a karaktere, hogy az engem is megoszt; egy részem ujjongva fogadja, a másik viszont félreveri a harangot, hiszen a hülye is látja, hogy nem hétköznapi ez a srác. De mivel a diákigazolványa teljesen és tökéletesen hétköznapi, és ráadásul nálam van, ezért lenyelem a gombócot a torkomból és ellépek a bringám elől.
- Szia! Sokat vártál? – kérdi, de nem úgy, mint aki nagyon restellné a késését – Remélem, hogy nem.
- Á, nemrég jöttem – füllentem azonnal, pedig legszívesebben az arcába vágtam volna az üres papírpoharat, amiért ilyen pofátlanul megváratott. Azért titkon jól tudom, hogy nem mernék szemrehányást tenni neki; most is annyira leírhatatlan az az aura, ami körbeveszi őt. Félelmetes és káprázatos, a hideg ráz tőle, csak még nem döntöttem el, hogy a jó vagy a rossz értelemben. Egyébként pedig egyik sem, a hidegtől ráz a hideg! Mintha végigsöpört volna a téren a korai őszi tél, összekoccan tőle a fogsorom, és úgy csodálkozom rá az időjárásra, mintha csak most léptem volna ki a meleg szobából.
- Huh. Na ne ácsorogjunk, mert idefagysz. Fájdalomdíjként meghívhatlak még egy körre? – zavar, ahogy végignéz rajtam, és zavar ez a fesztelenség is, amivel a kérdéseit felteszi.
- Hát… oké. – De ami a legjobban zavar, hogy sosem azt mondom, amit gondolok. Nem, nem kell több papírpoharas forralt bor, csak hogy vedd már el az átkozott cuccaidat, aztán hagyj a vérbe, hadd menjek már a bátyámhoz. Ellenkezés nélkül követem a standhoz. Ahogy hátat fordít, én is alaposan szemügyre veszem őt. Ez már a negyedik Zack Moon, akivel összehozott a sors. Az első csak halványan él alkoholmámoros emlékeim között, a másodiknak csupán hangja van, a harmadik egy halandó senki a diákigazolvány fényes kis fotókockájáról. Tehát ez a fiú ugyanaz lenne, mint az, akivel először találkoztam? Ha nem lettem volna tök részeg, egész biztos, hogy soha nem felejtem el őt – olyan, mint valami emberbe zárt állat. Egy fiúra nem mondanám, hogy kecses, de mégis van valami ünnepélyes abban, ahogy jár, ugyanakkor rettentő erős lehet. Talán ezt érezték meg azok a vihogó kamaszok, akik között elsétált; hiába fickándozott a mellükben a bandaszellem összetartása, mégsem merték provokálni Zacket. Olyan, mint aki tud valamit, amit mi nem, és ő csak mosolyog ezen. Provokatív és ismeretlen. Az ismeretlentől pedig tart az ember.
- Egyébként megtaláltad?
- Hm? Ja, a diákodat, persze – az első igaz mondat. – Tessék, oda is adom, nehogy megint nálam maradjon. Öhm… azt hiszem, kicsit megcsúszott a program, úgyhogy jobb lenne, ha máris indulnánk a Zónába. Hatra oda kellene érnem, meg… megígértem – mondom Zack hátának, és őszintén ámulok azon, hova tűnhetett a hangomból az önbizalom. Egy kis köhintéssel megemberelem magam, és eldöntöm, hogy minden normális lesz, amint Zack a szemembe néz, és megérti, hogy bár ő egy csodálatos teremtmény, most én vagyok az első.

Zack céltudatosan halad a forralt boros stand felé, kezei a zsebében, és láthatóan a füle botját sem mozdítja a tényre, hogy hozzá beszélsz. Már épp kezdene gyanússá válni, hogy egyáltalán eljutott-e a tudatáig, amit mondtál, mikor váratlanul megtorpan, és csodálkozva felvont szemöldökökkel feléd fordul. Van valami egész kölykös, őszinte értetlenség a tekintetében - talán meglepetés?
Néhány pillanatig szótlanul fürkészi az arcodat, aztán - mintha feltűnne neki valami, talán egy gondolat, egy szempillarezdülés - hirtelen a szemeidre irányítja a tekintetét, és nem ereszti. Hosszú, súlyos szívdobbanásoktól terhes másodpercek múlnak el így, a tarkódon szinte varázsütésre merednek égnek a vörös kis pihék.
Aztán Zack elfordítja a fejét, hogy szemrevételezze a toronyóra látszólag mozdulatlan mutatóit. Egy kicsit hunyorít, a száját pedig viccesen csücsörítve félrehúzza. Még az orra is belefintorodik a nagy talányba: menni vagy nem menni? A biztonság kedvéért azért rápillant a saját órájára is, aztán visszasüllyeszti a kezeit a dzsekije melegébe, és szélesen elvigyorodik. Fémes zörrenést hallasz az ujjai közül, csilingelő kulcsokat.
- Az ígéret, az ígéret. - bólint rá ünnepélyesen a fámára, aztán se szó, se beszéd, megindul abba az irányba, amerről érkezett. - Gyere, elviszlek motorral, úgy gyorsabban odaérünk és lesz még időnk meginni valamit. Gondolom, a lényegi banzájról úgyis jobb lesz, ha lepattanok.
Talán csak képzeled, de ahogy körülforgatja a fejét a téren, mintha lopva a levegőbe szimatolna. Nem, mégsem képzeled. Zack néhány lépés után lehunyja a szemeit, és egy pillanatra meg is torpan.
- Sült gesztenye. Érzed? - Fordul aztán feléd csillogó szemekkel. - Imádom az illatát, felénk nem nagyon kapni sajnos.
Hát igen, a néni még mindig serényen forgatja a kis barna terméseket a forró bádoglapon, az illata hol megcsapja az orrod, hol nem, ahogy épp moccan a levegő a sétáló emberek körül.

Egy szavam sem érdekli. Kibomlik bennem a keserűség, egy körömhegynyi féltékenységgel fűszerezve, amikor megáll és rám bámul. Mintha csak most vette volna észre, hogy én is itt vagyok. De amikor azt mondom, bámul, én tényleg úgy értem, hogy átnéz a szemeimen, egyenesen bele az agyamba, és tökéletesen meztelennek érzem magam előtte. Mégsem kapom el a pillantásomat. Ócska kis hatalmi játék ez a dominanciáért, de akkor sem fogok meghátrálni. Mintha Zack maga lenne a nagybetűs Hangulat, egy kicsit ad, egy kicsit elvesz, egyszer megőrülök érte, máskor meg legszívesebben menekülnék. És mindezt úgy, hogy alig öt perce ismerem.
Mindenesetre nagy színész ez az ember. Ahogy mesterkélten előadja magát (nem azokra a hátborzongatóan különös pillanatokra gondolok, mint amilyen a telefonbeszélgetésünk volt), az rögtön visszaránt a jelenbe. Összehúzza a szemét, csücsörít, látszólag tanakszik magában. Mindettől felszakad bennem a lélegzet, amit ki tudja, mióta visszatartok, és a megmentő gunyorosság szétolvad bennem az utolsó porcikámig. Mégsem támadok, és még a motorra sem mondok nemet. És elhatározom, hogy ezúttal én leszek az, aki irányít (leszámítva a motort - mégis jobb lesz, ha azt meghagyom neki).
- Sült gesztenye. Érzed? Imádom az illatát, felénk nem nagyon kapni sajnos.
- Mm, finom – állapítom meg én is, és elnyomok egy félmosolyt, amikor Zack a levegőbe szimatol, mint egy vadászkopó. Tagadhatatlanul nő vagyok, mivel legszívesebben Abelhöz rohannék, hogy megkérdezzem tőle, ez a gesztenyés utalás vajon mit takar? Mert biztosan van valami jelentősége, de az én fülem süket hozzá. Az egyetlen megoldás, hogyha passzívan reagálok a feldobott labdáira. Azaz sehogy. Egy utolsó pillantást vetek a korláthoz bilincselt biciklimre, aztán felzárkózom hosszúléptű Zack mellé, és még véletlenül se nézek a gesztenyesütögető nénire.
- Pedig szinte minden sarkon áll egy ilyen pléhszörny, főleg télen. Merre van az a felétek? – kérdem, és e percben annyira angol kisasszonynak érzem magam, amennyire még soha. Már csak az időjárásról kellene kikérnem a véleményét.